Nálunk temetéssel kezdődött az új év...
A keresztapám Karácsonykor halt meg, szent időben. Nem volt váratlan a halála, hiszen mindenki tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, de a remény azért az utolsó pillanatig élt a családban, hogy talán mégis sikerül neki, és meggyógyul...
A temető gyönyörű volt a vastag zúzmarával bevont szomorú fűzekkel és a szállingózó hópelyhekkel. Nagyon régi temető, kacskarigós macskaköves utakkal, és egy árpádkori templommal, fönt a dombon.
Éppen temetéshez illő idő... a hideg és az elmúlás kellős közepén, januárban.
Nem voltunk túl sokan, és nagyon régen nem láttuk egymást. Sokszor nehéz volt felismerni a rokont, vagy régi barátot, akivel tán már 20 éve nem találkoztunk.
A fagyos toporgásban az jutott eszembe, hogy miért is sajnáljuk mi azt, aki elment, hisz mi itt mindannyian még fázunk, kínlódunk, szenvedünk, ki-ki a maga keresztjét cipeli - míg odaát már minden rendben van. Én hiszem, hogy "odaát" ugyanúgy létezik a nagycsalád, mind "ideát", és akik az évek során elmentek a családból, most néznek minket fentről, és lehet, hogy ebben a pillanatban épp ÉRTÜNK sírnak.
Azután győzött az élet, és 20 év után leültünk egymással beszélgetni.
Jó volt...
Egy családtagot ugyan elveszítettünk, de közben "nyertünk" legalább tíz másikat. A fagyos és szomorú évkezdet így végül felmelegedett, ami egyedül annak köszönhető, hogy a szívek egy időre - remélhetőleg hosszú időre - felengedtek, mert ráéreztek arra, hogy az élet lényege nem az ÉN-ben, hanem az EGYÜTT-ben rejlik.
Nyugodj békében, Keresztapám...
EGYÜTTérzek.
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy érted.
VálaszTörlés