Látom, ha hiszem...

Kaptam egy levelet valakitől, amelyben egy kolontári családról van szó (anya, apa, és három kicsi gyerek). Olyan családról, akik a házukat és mindenüket elvesztették, de ők mind az öten fizikai sérülések nélkül megúszták.

Ami számomra különösen érdekes volt a levélben:

"Az anyuka az Isteni gondviselés jelének tekinti, hogy a házukban az áradatban csupán egyetlen szekrény maradt állva, aminek a felső polcán két dísztányér volt és az imakönyv."

Tudom, hogy lassan olyan vagyok itt a blogon, mint egy térítő szektás, de nem tudok mást mondani. Látom, hogy odaátról mennyien segítenének, ha tudnának, ha hagynánk... ha kérnénk. Kérés nélkül viszont nem avatkozhatnak az égiek az életünkbe, akkor sem, ha a szívük szakad meg értünk. Most különösen fontos időszak következik, hiszen meghalt szeretteink ezekben a hetekben meglátogatnak minket, és az arra fogékonyakkal beszélnek, megjelennek az álmukban, egyszóval próbálnak velünk kapcsolatba lépni. Próbálnak üzenni, óvnak minket, segíteni akarnak.

A Halloween csinnadrattája ezt a bensőséges párbeszédet nem segíti, hanem éppenhogy lehetetlenné teszi. Nálunk Mindenszentek a csend, az emlékezés és a befelé fordulás ünnepe. A halottak nem holtak, hanem olyan élők, akiket mi nem látunk, de akikkel tudunk beszélgetni... ha figyelünk rájuk.

Íme a barlangom szelleme fényképen...
A barlang-avatón fényképezte anyukám